3.1 Fejezet

Egyet előreléptem és így a nap pontosan a szemembe sütött. Becsuktam és vártam, hogy melegíteni kezdjen a nap. Mikor már nem fáztam arrébb léptem és sétálgatni kezdtem a sok fenyő között.

Minden ébredezett. A madarak közül még csak páran csiripeltek, a többi állat még sehol sem volt.

Elindultam az egyenes ösvényen. Lépkedtem a fenyők között és vártam mikor pillantom meg a tengert. Végül megérkeztem a kanyarhoz ahol eltűnnek a fák és a hegyről leláttam a végtelen tengerre. Az óriási napkorong fénye utat festett rá, aranysárgával, egészen a partig. Az égen a felhők lila, rózsaszín és kék színekben pompáztak. A levegő még hideg volt és sós. Felettem egy madárraj repült el csicseregve. A szikla melletti kikötőt most hagyta el egy hajó és csendben szeli a tenger habjait. Minden olyan békés volt és olyan otthonos...

Közelebb mentem a sziklafal széléhez és megborzongtam, amint megláttam az alattam tátongó, szörnyű mélységet és a szirt falához csapódó hullámokat. A szél nem volt nagy, de a víz így is elég erős és pusztító volt. Hirtelen rossz emlékek rohantak meg. A hullámok vad robajai, a sikolyok, a vihar és az a rengeteg pusztítás, amelyet ez a most nyugodtnak és otthonosnak látszó tenger művelt velünk. Túl frissen élt még az emlékezetemben az a sok veszteség. Falunk bár kicsi volt, nagyon sok minden veszett kárba benne. És nem csak a házakra gondolok. A sok emlék, amelyet itt őriztünk és az a sok vidámság és nevetés, amelyet nyújtott nekünk. Most, csak úgy néz ki ez a valaha gyönyörű hely,mint egy temető. A házakat teljesen elmosta a víz és az embereknek is csak úgy sikerült megmenekülniük, hogy mindenüket hátrahagyták.

Még egy utolsó, immáron gyűlölködő pillantást vetek a tengerre, ami elvette mindenemet és a kicsavart fákat szemlélve visszamegyek a falumba segíteni a többi embernek.

- Szervusz, Emm! Remélem jól aludtál, de most már segítened kell! – rohant oda hozzám egy idősebb asszony – a gyerekek várnak, hogy foglalkozz velük. De előtte még hozhatnál egy kis ételt, tegnap reggel óta senki sem evett semmit, aki itt dolgozik. – Antoanette nénit nagyon szeretem és mindenki nagyon szereti, de már túl sok ez neki. Nem akarom, hogy baja essen, át kéne vállalnom az ő munkáját is. De ez, már nekem lenne sok.

- Gyere kincsem, tartsd meg nekem ezt a gerendát – egy férfi szólt, nekem, vagy gondolom annak, aki meghallotta és nem csinált semmit. És a környéken én voltam az egyetlen ilyen ember, ezért odarohantam és segítettem neki.

Amikor kész lett azonnal rohantam az ebédlőbe ételért a munkásoknak, majd az óvodába siettem, a gyerekekhez. És ez így ment már vagy egy hete. 

A kicsik már ugrándozva vártak az ajtó előtt. Nagyon örülök, hogy elvállaltam ezt a munkát. Imádom a gyerekeket és úgy látszik, hogy ők is szeretnek engem. Mellesleg felnőtt koromban amúgy is óvónő akartam lenni, hát így legalább már 15 évesen elkezdhetem a gyakorlást.

És, hogy miért pont én vállaltam el a munkát? Azért, mert minden emberre, aki még éppen hogy tudott mozogni, vagy ereje teljében volt (főleg azoknak) kötelező volt dolgozniuk. Én pedig, hát hogy is mondjam… elég rosszat tett a lábamnak a házunk gerendája, amikor ráesett a vihar kellős közepén.

- Emm, Emm! Mikor olvasol nekünk? – kérdezte csilingelő hangon egy két copfos, nagy szemű lányka.

- Máris Molly drága. – simogattam meg a fejecskéjét – CSOPORT! MIT SZERETNÉTEK, MIBŐL OLVASSAK FEL?

Molly aranyosan hunyorogva befogta a fülét a hirtelen jött nagy zajra, én pedig mosolyogva kísértem őt a helyére.

Mivel senki sem válaszolt, én választottam. Egy már régi, de érdekes, bőrborítású könyvet vettem le a polcról. Kinyitottam és olvasni kezdtem. A történet egy gyönyörű, erdővel körülvett faluban játszódott. A házak nem voltak nagyok, de az emberek kedvesek voltak, szerették egymást és minden olyan, de olyan tökéletes volt.

Akár a mi falunk is lehetett volna.

A hangom itt kicsit megbicsaklott, de folytattam tovább. Az egyik legkisebb, de legszebb házból egy tizenéves lányka tűnt elő. Maga mellett lóbálta a könyvét és egy régi dalt dúdolgatva leült a téren beszélgető barátai mellé.

Itt nem bírtam már tovább. Könnyek szöktek a szemembe és úgy éreztem egy hang sem jön ki a torkomon. A kicsiket is hasonló érzések foghatták el, mert szorosan körém gyűltek és szemük nem a derűről árulkodott.

A mi falunk is ilyen volt… Valaha pontosan ugyan ilyen volt

Címkék: 3. folytatás
http://folytasd.blogstar.hu/./pages/folytasd/contents/blog/21254/pics/lead_800x600.jpg
3. folytatás
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?