3.2 Fejezet

Itt nem bírtam már tovább. Könnyek szöktek a szemembe és úgy éreztem egy hang sem jön ki a torkomon. A kicsiket is hasonló érzések foghatták el, mert szorosan körém gyűltek és szemük nem a derűről árulkodott.

A mi falunk is ilyen volt… Valaha pontosan ugyan ilyen volt

Miután befejeztem a mesét néma csend szállt a teremre. A kicsik mind hallgattak. Csak kintről hallatszott a munka zaja.

A szerszámok hangja, ahogy a fákba mélyesztik kiélezett fém élüket. A kalapács egyenletes csattogása, ahogy a vas szögekbe csapódik. A gerendák mély, tompa hangja, ahogy a fáradt kezek pakolják őket. A léptek zaja. A munka zaja. Ami a mi kis falunkban oly ritkán és csendesen történik máskor. Máskor csak egy utcatábla esett le, egy szekér kereke tört ki, egy kisgyerek biciklije romlott el, egy ruhaszárító kötél szakadt el. De most... Most a munka hangosan, fájdalmasan telik mivel mindenki tudja mennyi mindent vesztettünk. Szinte minden erről suttog. A falak, a kővek, a madarak. De csak suttognak. Mert akármilyen hangos is a munka zaja, nem nyomhatja el a remény lágy dalát. És nekem össze kell szedjem magam. A kicsikben ennek a reményhangnak kell csak élnie. 


- Szép mese volt Emm! Remélem majd a mi falunk is ilyen lesz egyszer! 
- A mi falunk ilyen! Csak most egy kicsit megsérült. De rendben jön és olyan szép lesz mint régen! Higgyétek el! - néztem minden minden kicsi szemébe.


Mind elhallgattak. De fél perc után már mosolyogva játszottak. Elértem a célom. A kicsik legalább nem folyamatosan gyászolnak. Ebédig játszottak. Azután segítettem nekik felöltözni. Mikor kiléptünk a kis épületből csak az járt a fejemben, hogy minél gyorsabban eljuttasam őket, hogy minél kevésbé lássák a robotoló, fáradt embereket. Persze ez nem sikerült mert sok anyuka és apuka volt a dolgozók között. Végül elértük az ebédlőt. Míg ők levették a sálaikat, addig én kitettem a tányérokat és evőeszközöket. Leültek és szedtem nekik levest, majd én is leültem az asztal végébe enni. Nem ehettem túl sokat, mert így is kevés volt minden, a teljesen elmosott termőföldek miatt. 

Mikor végeztünk az evéssel, újra felöltöztünk és újra elindultunk a sok dolgozó ember között. De most nem a kis épület felé mentünk. Ahogy közeledtünk a hely felé egyre hangosabb lett a beszéd a hátam mögött. De meg is értem. Hiszen ők is tudják merre megyünk. 

A fák között sétálva elhaladtunk a kavicsos part mellett. Pár perc múlva viszont lefordultunk és a kicsik nevetve rohantak a homokon a tenger felé. Mikor én odaértem ők már szinte fel is építettek egy homokvárat. Mások a partra érkező hullámok elől szaladgáltak. Nekik ez volt a játszótér. 

Én egy nagyobb sziklához sétáltam. Leguggoltam és hátamat a kőnek döntöttem. Néztem ahogy mosolyognak. Remélem soha többet nem fogok olyan szomorúságot és ijedtséget látni az arcukon mint azon a napon. Én is elmosolyodtam. Most mosolyognak és remélem boldogok is. 

Mikor esteledni kezdett visszavittem őket a szüleiknek. A fáradt, de kedves szülőknek. Miután mindenkit elvittek én is hazaindultam. Fel a földúton, a domb tetejére.  

Címkék: 3. folytatás
http://folytasd.blogstar.hu/./pages/folytasd/contents/blog/21298/pics/lead_800x600.jpg
3. folytatás
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?