2.3 Fejezet

- Megyek már Anya! – válaszoltam unott hangon és kivonszoltam magam a szobámból...

Egész délután és még másnap is csak a csomag járt a fejemben és az őt körülölelő titkok. Nem tudtam koncentrálni sem az iskolában sem otthon. Sajnos szereztem is egy egyest, de ez a legkevésbé sem érdekelt.

Már alig vártam az éjféli találkozót. Mindent kiterveltem. Hogy mit fogok mondani, mit fogok tenni, reagálni. A vacsoránál már alig bírtam magammal. Kb. három perc alatt befaltam és fel is rohantam a szobámba.

Anya hamar ágyba küldött, azonban az sok ideig tartott, amíg ők is lefeküdtek, majd kikapcsolták a TV-t.

De amint ez megtörtént én azonnal kipattantam az ágyból, cipőt húztam és megindultam az ajtó felé. Ekkor azonban valami mocorgásra lettem figyelmes. Egy sötét árnyék indult meg felém, de nem láttam mást csak az árnyéka körvonalát.

Elkezdtem futni, de az alak felkapcsolta a lámpát és a hirtelen fény teljesen elvakította a szememet. Amikor kezdett kitisztulni a kép megfordultam és:

- Apa? Mit keresel te itt?

- Itt lakom! De te mi okból mászkálsz az éjszaka kellős közepén ruhában és cipőben a

lakásban? Csak nem ki akartál szökni?

- Nem csak tudod… - hirtelen semmi jó magyarázat nem jutott eszembe.

- Azonnal tűnés a szobádba Ifjú hölgy! És addig meg ne lássalak, amíg le nem írod ezerszer, hogy soha többé nem próbálok meg elszökni otthonról!

- De… - utáltam, hogy apa mindig ilyen büntetéseket adott.

- Legyen 1500!

Felrohantam a szobámba és becsaptam magam után az ajtót.

Nem igazán tudtam, hogy mit is tehetnék most. Apát ismerve egész éjjel az ajtó előtt fog őrt állni, nehogy kijussak a házból.

Mikor ismét ránéztem az órára, már majdnem éjfél volt. Szinte biztos voltam benne, hogy innen nem fogok egyhamar megszökni és le fogok maradni az egész „ügyről”. Azok az emberek biztos azt fogják hinni, hogy engem nem is érdekel ez az egész és ezért nem jelenek meg. Pedig annyira reméltem, hogy valami megtudja változtatni a monoton hétköznapokat.

Ekkor azonban arra gondoltam, hogy én csak azért sem hagyom magam. Kinyitottam az ablakot.

Jóleső, kellemes érzés fogott el, amikor a hűvös esti levegő belekapott a hajamba. Lenéztem és furcsamód egyáltalán nem borzasztott el a pár méteres mélység, amibe levetni készültem magam.

Kiültem az ablakpárkányra, előre csúsztam egészen a széléig, addig ameddig csak bírtam, előrelendültem és…

…a következő pillanatban erős fájdalom hasított a bal lábamba. Nem próbáltam meg mozgatni és ránézni sem volt merszem, de azért folytattam, amit elkezdtem.

Elég nehéz volt – valószínűleg – zúzódott lábbal elsétálni egy fél városnyit, de nem bántam meg.

Amikor végre odaértem egy sötét fekete kocsit láttam meg. Az első gondolatom az volt, hogy azonnal odarohanok, de egy gondolat kezdett motoszkálni a fejemben, ami meglepett, hogy csak most tört utat magának:

Mi van, ha ezek nem titkos ügynökök, vagy kémek, vagy kommandósok. Lehet, hogy csak egyszerű rablók, akik rászállnak naiv kislányokra, bedobják őket egy fekete kocsiba és elviszik, majd eladják őket, valahol nagyon messze. Sőt az is lehet, hogy az az autó tele van ilyen gyerekekkel, akik csak azért nem tudnak kiabálni, mert le van kötözve a szájuk.

Egy kis időre el is bizonytalanodtam, de akkor megjelentek a szemem előtt azok a különös írásjelek, amelyek még mindig oly ismerősnek tűntek. Olyan közeliek, de mégis olyan távoliak.

Ekkor kicsapódott a kocsi ajtaja és kilépett rajta egy férfi.

- Carl! – suttogtam magam elé. Magam sem tudtam, hogy honnan jött ez a név, de abban biztos voltam, hogy ez annak a fazonnak a neve.

- Tesla! – újabb név. Vajon honnan tudom én ezeket a neveket? Még soha életemben nem láttam őket ez biztos! Vagy mégsem?

Címkék: 2. folytatás
http://folytasd.blogstar.hu/./pages/folytasd/contents/blog/21428/pics/lead_800x600.jpg
2. folytatás
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?