1.4 Fejezet

Egymásra nézünk. Ott van mellettünk két üres szék. Leülünk.
Messze voltam már anyuéktól hogy vissza menjek.

- Bocs. Mármint, hogy neked mentem. - töröm meg a csendet.
- Öm semmi. Egyébként a nevem Jason.
- Abbie. - mondom és mosolygok...

A gép már nem ment sokáig. De az is lehet, hogy az idő ment el gyorsabban.

Leszálláskor még elköszöntem volna Jasontől, de a nagy tömegbe elvesztettem a szemem elől.

Amikor kiértünk a reptér elé egy sárga taxi már várt ránk. Beszálltunk és elindultunk a város központja felé. Ahogy egyre közeledtünk, a házak úgy magasodtak és a hely úgy lett egyre szűkebb.Az ablakhoz tapadva bámultam a hatalmas felhőkarcolókat. Mire megérkeztünk szinte már sajogott a nyakam a sok égbe meredéstől.

A taxi egy nem lepukkant, de azért szebb napokat is látott épület előtt rakott ki minket. Nem volt magas, de így is olyan furcsán hangzott, amikor apa közölte, hogy a hatodik emeleten fogunk lakni.

A falunkban, azaz a volt falunkban a legmagasabb ház is csak kétszintes volt. Itt, azonban mint később kiderült, szinte nincs is ilyen alacsony lakás.

Amikor kiléptem a taxiból hátramentem a csomagtartóhoz megfogtam a bőröndömet és elkezdtem felvonszolni a lépcsőn. Amikor végre felértem a hatodikra apu közölte velem, hogy ebben a házban lift is van. Mérgesen vonultam be a lakásba és rohantam volna be a szobámba, hogy egyedül lehessek, de rájöttem, hogy még nincs szobám. Jobb híján lerogytam arra az egy bútorra, amit találtam, azaz a nappali közepén lévő kanapéra.

- Kicsim! Kérlek, segíts behordani a többi holmit! – kiabált fel apu két szint között hátán egy halomnyi bútorral.

- Megyek! – kiabáltam vissza, majd valóban megindultam az ajtó, utána pedig – immár - a lift felé.

Sokáig tartott mire felpakoltuk a cuccainkat, de nem volt sokkal nehezebb, mint összepakolni azt. Nekem nem volt sok holmim, csak egy bőröndöt töltöttek meg a ruhák és még egyet a személyes holmik.

Amikor mindent felhordtunk elkezdhettünk bepakolni. Az egyik szomszéd nagyon kedves volt, ugyanis nemcsak, hogy bemutatkozott, de még kipakolni is segített nekünk.

- Billie Lawrence vagyok. De kérem, szólítsanak Bill-nek. Én is nemrég költöztem ide, de éppen elég ideje ahhoz, hogy bizton állítsam, ezt a helyet mind nagyon fogják szeretni! – a férfi végig ilyen hivatalosan beszélt és kicsit unottan is, mintha ez csak egy betanult szöveg lenne, de én így is igyekeztem értelmes arcot vágni a mondandójához, miközben anyuék épp a villanyégőket csavarták a helyükre utolsó simításként.

- Nagyon köszönjük, hogy átjött segíteni! – köszöntem meg, mert már én sem voltam annyira türelmes és anyuék kifejezése sem marasztalta a férfit – Remélem, innen már minden simán megy.

- Hát én is, de nyugodtan forduljanak hozzám, ha kellene segítség! – a férfi ezt is inkább udvariasságból mondta, mint őszinte segítőkészséggel, de nekem bőven elég volt annyi, hogy magamra hagyott engem a szüleimmel.

Amikor anya a helyére rakta az utolsó villanykörtét is odajött hozzám és bátorítóan megfogta a vállamat. Tudtam, hogy valami bejelentésre készül és azt is gondoltam, hogy nem lesz majd annyira ínyemre.

- Édesem! Tudom, hogy ez neked nagyon nehéz és nem szívesen fogadod, majd amit én mondani fogod, de meg kell értened, hogy én… azaz mi – itt jelentőségteljesen apára nézett, aki viszonozta a pillantását és bőszen bólogatni kezdett – nem akarunk neked rosszat! Ugyanis már meg is találtuk számodra a megfelelő iskolát, itt New York közepén és azt szeretnénk, ha már holnap el is kezdenéd ott a tanulást.

Én gondoltam, hogy anyáék nem akarnak nekem rosszat, de ez így hirtelen nagyon meredek volt. Eddig ugyanis még fel sem fogtam, hogy nem elég elszakadnom a régi barátaimtól, de újakat is kell majd szereznem.

Nagyot nyeltem – Nem mehetnék el egy kicsit sétálni. Mondjuk egy közeli erdőbe, vagy valami hasonló helyre...

Ahogy anyuék egymásra néztek ismét éreztem, hogy még egy rossz hírt kell elviselnem.

- Drágaságom! Nehéz lesz, de… Tudom, nagyon szereted a zöld helyeket, meg egyedül bóklászni… De… itt elég kevés az ilyen terület és a város is nagyon más… Tudod, olyan… nagy. Szóval nem szeretném, ha egyedül mászkálnál. – közölte anyu gyászos hangon. Valószínűleg látták, hogy belül sikerült összedönteni valamit bennem, pontosabban elvenni az egyetlen szabadságot, amihez néha sikerült jutnom, mert apu rögtön a vigasztalásomra sietett.

- De ne félj! Én mindenhova elviszlek majd és megkeressük az összes parkot ami itt van a közelben.

- Oké… - mondtam fojtott hangon, majd bevonultam az új szobámba, amit – bár minden tárgy az enyém volt, amelyet láttam magam körül - nem éreztem a magaménak.

Leültem az ágyamra kinéztem az ablakon és elkezdtem körülnézni az új „városomban”. Hát ez lenne az. Csupa ház, füst, vas, üveg és tömörség. Sehol egy fa, vagy virág. Sehol egy park, vagy akárcsak egyvirágos sarok. Sőt itt még csak a gaz se nőtt.

Éreztem, hogy az arcomat valami elkezdi nedvesíteni: könnyek. Igen, ezek az én könnyeim. Nem tudok másra gondolni, mint a régi kicsiny falura, ahol valaha éltem és laktam és nevettem, ami ehhez a borzalmas városhoz képest, ahol úgy érzem, soha többé nem fogok tudni mosolyogni, nem más, mint maga a mennyország.

Címkék: 1. folytatás
http://folytasd.blogstar.hu/./pages/folytasd/contents/blog/21591/pics/lead_800x600.jpg
1. folytatás
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?