1.5 Fejezet

Éreztem, hogy az arcomat valami elkezdi nedvesíteni: könnyek. Igen, ezek az én könnyeim. Nem tudok másra gondolni, mint a régi kicsiny falura, ahol valaha éltem és laktam és nevettem, ami ehhez a borzalmas városhoz képest, ahol úgy érzem, soha többé nem fogok tudni mosolyogni, nem más, mint maga a mennyország...

Reggel apa keltett. Felültem és megláttam anyáék hálózsákját. Hát igen, nekik csak a földön jutott hely. Én mondtam nekik, hogy nem fontos a kanapén aludnom, de nem engedték, hogy cseréljek velük. Arra hivatkoztak, hogy ki kell aludjam magam, az első nap előtt a leendő iskolámban. És amint eszembe jutott az iskola rossz kedvem lett.

Kelletlen arckifejezéssel ettem meg a reggelim és készültem el. Utána elköszöntem anyától és a táskámat a vállamra kapva, apa után indultam. Mikor kiértünk a kapun, apa egy idegen autóhoz sétált.

- Apa ez…

Ne is kérdezz, Abbie! De igen! Ez az új autónk. – vágott a szavamba.

- De hát honnan? – kérdeztem miközben beszálltam.

- Az új munkahelyemen adták. – mondta és ő is beszállt.  

- Értem. – mondtam és befejezettnek tekintettem a beszélgetést.

Nem volt kedvem beszélgetni. Túlságosan gyorsan történt minden és még felfognom sem sikerült, hogy elköltöztünk. Azt nem végképp nem, hogy új iskolába járjak. De nem volt mit tenni. Csak néztem a mellettünk elhaladó óriási üveg és vasépületeket. A rengeteg embert. A szürkeséget.

- Abbie! – szólalt meg csendesen apa.

- Igen?

- Csak annyit szerettem volna, hogy mi is nagyon sajnáljuk. Tudjuk, hogy nagyon gyors ez. Hidd el nekünk is az. És tudom, hogy itt minden más. Még vezetni is máshogy kell. – mondta mosolyogva.

Máskor én is ezt tettem volna, de most csak egy igazán halvány mosoly tellett tőlem.  

- A viccet félretéve, tényleg nagyon más itt minden. De majd megszokjuk kicsim! – mondta és hátra nyújtotta a kezét. – És mi mindig itt leszünk. Ezt ne felejtsd el! Mindig meghallgatunk és mindent megoldunk együtt. Rendben?

Megszorítottam a kezét és csak utána válaszoltam.

- Rendben.

A visszapillantó tükörben rám mosolygott. Kis idő után lassítottunk. Felnéztem és összeszorult a gyomorom. Apa kiszállt és kinyitotta az ajtót. Kiszálltam és bámulni kezdtem az iskolát.

Ugyan olyan volt, mit az összes épület. Csak alacsonyabb. Viszont ami kicsit is tetszett benne, hogy fű nőtt az udvaron és fák meg bokrok is voltak. Kicsit megnyugodtam, de nem annyira, hogy ne remegjek. Apával átvágtunk az udvaron. Aztán megálltunk az ajtó előtt, ami magától kitárult. Mozgásérzékelős ajtó! Hát ilyet is csak a repülőtéren láttam.

Beléptünk az épületbe. Sehol senki. De végül is érthető… Kilenc múlt tíz perccel. Jobban körülnéztem és szinte picinek éreztem magam, a hatalmas aulában. Minden modern, színes és üveg. Az oldalsó falon hosszú sorban, színes szekrények sorakoztak. Nyílt egy ajtó és egy szemüveges nő lépett elénk.

Kiderült, hogy ő az igazgató és már nagyon vártak. Behívott a szobájába és beszélgettünk. Megkérdezte honnan jöttem, meg minden más átlagos dolgot. Mire végeztünk apa elintézett minden papírt. Vele is beszélt. Pont a végére értünk mikor kicsöngettek. Pár pillanat múlva hangzavar támadt, kint a folyosón. A diákok hangjai. Az eddigi bizalmam és magabiztosságom teljesen elpárolgott. És mikor az igazgatónő közölte, hogy bemutat az osztályomnak, újra remegni kezdtem. Mellesleg, hogy fokozzuk a dolgokat, apa is elbúcsúzott és elment. Mikor kiment, még egy utolsó bátorítót mosolygott. Persze ez nem sokat segített. Kiléptem az igazgatóiból és szinte elsodort a tömeg.

- Na, vajon merre lehetnek az osztályod lány tagjai? – tűnődött az igazgatónő. – Lehet, hogy az udvaron megtaláljuk őket. Gyere! – mondta és elindult.

Nehezen követtem a sok diák között. Az sem segített, hogy akik észrevettek csak úgy bámultak. Mintha nem láttak volna még más embert. Próbáltam nem foglalkozni vele.

Kint az udvaron könnyebb volt a dolgom. Viszont nemsokára megláttam merre vezet az igazgatónő. Egy nagy csapat lány felé. Mikor már egészen közel voltunk ránk néztek. Az igazgató elmondta mi a helyzet és otthagyott velük.

- Szia!

- Hello!

- Hogy hívnak?

- Hány éves vagy? – záporoztak a kérdések.

Zavartan és halkan, de sikerült megszólalnom:

- A nevem Abbie!

- Szia!

- Szia Abbie!

- Honnan jöttél? – újra a kérdések. Nem is tudtam mivel kezdjem.

De ekkor, mint valami csoda, egy hangosabb hang elnyomta a többit.

- Elég legyen már! Hadd jusson levegőhöz! Na, elég már lányok! Menjetek arrébb!    

- Miért pont te mondod Savanna? – hallottam, de mégis mindenki elment.

Csak egy lány maradt ott. Gondolom, nevezetesen Savanna. Vékony, izmos testalkata volt. Haja egészen szőke. Farmert viselt, tornacipővel és kockás inggel. Kedves arcán mosoly húzódott.  

- Szia! Bocs a sok kérdésért! De… mindig ezt csinálják. Savanna vagyok, de gondolom, tudod. – nyújtotta a kezét.  – Tudom te Abbie vagy! 

Kezet fogtunk és szinte rögtön magyarázni kezdett.

- Körbevezetlek oké?

- Öm… Jó! – mondtam mosolyogva.

Indultunk volna, de akkor egy csapat fiú futott el előttünk, amerikai focilabdával a kezükben. Még be sem értek a pályára már elkezdtek játszani. Kiáltoztak és röhögtek hangosan. Csak bámultam őket. És ami ez után történt… nem tudtam hová tenni. A nagy tömegből egyetlen arcot tudtam kivenni. Tekintetünk találkozott és ő is lefagyott a mozdulatban. Meredten bámultuk egymást. Aztán meglökték és mintha most tért volna magához, kisöpörte kék szeméből, sötétbarna haját…          

Címkék: 1. folytatás
http://folytasd.blogstar.hu/./pages/folytasd/contents/blog/21682/pics/lead_800x600.jpg
1. folytatás
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?