3.5 Fejezet

Mindannyian felszállunk majd elindul a kocsi. Az a fél óra gyorsan elrepül amíg odaérünk. Már nagyon látni akarom a szüleimet. Tudni akarom, hogy jól vannak-e. Leszállunk a kocsiról. Egy nagy csapat felnőtt áll velünk szemben és keresik a gyerekeiket. Anyuékat fürkészem a tömegben de nem látom őket. Ez nem jelent jót. Hol lehetnek apuék? Hol vannak??? ...

Még egyszer körbenézek, hátha csak azért nem vettem észre őket, mert a hátulsó sorokban állnak. De nem. Sehol sincsenek. Elkezdem magamat befúrni a többi szülő közé és közben próbálok megtudni valamit róluk:

- Elnézést, nem látta a szüleimet?

- Kiket? – kérdezte egy magas, jóvágású férfi.

- Tudja, Emily-t és Tomas-t.

A férfi tanácstalan képet vágott és én, válaszát meg sem várva igyekeztem tovább. A nagy sietségben nekiütköztem egy idősebb nőnek, aki mérgesen fordult felém, de amikor megismert ellágyult az arca.

- Oh, szervusz Csillagom! Hova ez a nagy sietség?

- Á! Jó napot kívánok Mrs. Brown! Nem tetszett látni a szüleimet? Nem találom őket.

- Sajnálom kis drágám, de még nem láttam őket. Utoljára a földrengés előtt találkoztam velük. Azt mondták, hogy sietnek valahova, de azt már nem mondták meg, hogy hova. – mondta a néni és ő is olyan nagy szánalommal nézett rám, mint ha éppen a temetésemen lenne.

Ekkor valami nagyon rossz gondolat kezdett el utat fúrni a fejemben. Mi van, ha történt valami a szüleimmel? Mindenesetre megkérdeztem még egy házaspárt, hátha csak a miatt gondolok ilyen rosszra, mert félek.

- Csókolom Brenda néni és Jay bácsi. Nem találom a szüleimet. Önök nem tudják, hogy hol lehetnek? 

A két ember kérdőn, összenézett, majd szomorúan rám meredtek. Mikor már jó ideje álltunk így, úgy éreztem nem bírom tovább:

- Valami történt velük igaz? Hol vannak? Mi történt? – buktam ki és majdnem elkezdtem rángatni Jay bácsi kabátját, mint egy hisztis hároméves. De nem tudtam kontrollálni magamat. Egyszerűen éreztem, hogy valami nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben.

Ekkor zörgő hangon megszólalt a hangosbemondó:

- Kérem Miss. Emm Jonson-t, hogy haladéktalanul fáradjon a tábor közepén található Segélyközpontba! Ismétlem, Emm Jonson, haladéktalanul… 

Emm Jonson… Emm Jonson? De hiszen az az én nevem. Miért… és minek? De hova?

- Ismétlem, haladéktalanul fáradjon a Segélyhivatalunkba!

Oh. Azt hiszem, ez nekem szól.

Elkezdtem futni arra, amerre a központot sejtettem, majd miután arra nem találtam elkezdtem futni a másik irányba. Ott már találtam táblákat, ahol az egyiken – végre – a Segélyhivatal felirat állt. Befordultam a tábla által jelzett irányba és hamar meg is pillantottam az épületet, amelyen hatalmas felirat hirdette, hogy jó helyen járok. Maga az épület nem volt olyan nagy mégis, amikor beléptem, úgy éreztem, hogy hangyányira zsugorodom az óriási falak és a hatalmas ablakok mellett.

A fotocellás ajtóval szemközt egy hosszú pult állt, ahol hat nő ült és néhányuk a számítógépét nyomkodta, a többihez pedig hosszú sor állt és várt, hogy közölhessék a panaszaikat a segítőkész recepciósokkal. Én is beálltam az egyik sorba, de alighogy ezt megtettem egy nagyon fiatal, valószínűleg még kezdő hölgy lépett oda hozzám.

- Szervusz! A nevem Christina. Te pedig, ugye… - itt a mappájára nézett, majd folytatta – Áh, igen. Emm vagy. Igaz?

- Öhm, igen. Emm. Emm Jonson – bólintottam.

- Szeretném, ha velem jönnél. Útközben nyugodtan kérdezhetsz bármit, ha úgy érzem megfelelő választ tudok adni rá, ígérem, nem fogom eltitkolni előtted.

Azzal hátat fordított és elindult a lift felé. Nem mondta, hogy mit tegyek én azonban mégis követni kezdtem.

- Öhm, kérdezhetnék akkor valamit?

- Egy másodperc – mondta, majd beszállt velem együtt a liftbe és megnyomta a tizenegyes gombot. – Igen? – kérdezte.

- Hát csak annyi lenne, hogy hova megyünk és esetleg, hogy miért megyünk oda, ahova?

Egy kis csend következett. Láttam Christinán, hogy vagy nem tudja mit mondjon, vagy nehezére esik kimondani azt, amire gondol.

A lift halkan lefékezett, magállt, majd kitárulta az ajtaja. Christina kilépett a liftből és elindult egy ajtó felé. Amikor belépett két ajtó előtt álltunk meg. Kilépett a jobb oldalin, majd a következő teremben a bal oldalin és ez így ment vagy öt percig, miközben ő hallgatásba burkolózva rótta előttem az utat én pedig igyekeztem utána.

Mikor már végleg azt hittem, hogy nem csak a kérdésemről, de rólam is megfeledkezett egy üres és kihalt terem közepén megállt és szembefordult velem. Nagyot sóhajtott és végre válaszolt. Azonban a hír ezerszer jobban sokkolt, mint amit én elképzeltem.

- Figyelj Emm! Nem vagy már kis gyerek, ezért nem tehetek úgy, mint ha mi sem történt volna. El kell mondanom, hogy miért is vagy itt. – itt újabb szünetet tartott és egy második lélegzetvételt követően végre kimondta, hogy miért is hívattak ide - Az elhelyezésedről lenne szó, Emm.

- Tessék? Hova akarnak engem át… akarom mondani, elhelyezni? – rémültem meg.

- Jaj, Édes…

- Kérem, mondja meg, hogy mi folyik itt! Kérem! Tisztában vagyok azzal, hogy valami nincs rendben. Csak mondja meg, hogy mi történt!

- Emm, a szüleid… az anyukád súlyos fej… fejsérüléssel – újabb szünet. Már kezdtem komolyan kibukni. Miért nem lehet megmondani, hogy mi történt, jogom van tudni! – Az anyukád kómában van – hadarta végül Christina. Lefagytam, de érdekes módon csak egy dologra tudtam gondolni. Miért újoncot küldtek ide. Sokkal könnyebb lenne végighallgatnom a hírt, ha az üzenet átadója nem lenne még nálam is megtörtebb. Azonban azt hittem, hogy elég lesz ennyi rossz hírt hallanom. De nem. A következő pillanatban érkezett egy újabb, az előzőnél jóval nagyobb ütés a mellkasomra – Az apukádat legutoljára a bányához látták indulni. A bánya azonban beomlott, őt pedig nem találtuk meg.

 

Címkék: 3. folytatás
http://folytasd.blogstar.hu/./pages/folytasd/contents/blog/21760/pics/lead_800x600.jpg
3. folytatás
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?