3.6 Fejezet

Lefagytam, de érdekes módon csak egy dologra tudtam gondolni. Miért újoncot küldtek ide. Sokkal könnyebb lenne végighallgatnom a hírt, ha az üzenet átadója nem lenne még nálam is megtörtebb. Azonban azt hittem, hogy elég lesz ennyi rossz hírt hallanom. De nem. A következő pillanatban érkezett egy újabb, az előzőnél jóval nagyobb ütés a mellkasomra – Az apukádat legutoljára a bányához látták indulni. A bánya azonban beomlott, őt pedig nem találtuk meg...

 

 Még mindig le vagyok fagyva, pedig már fél napja emésztgetem a hírt. Amikor Christina elmondta, hogy anyukám kómában van, apukám, pedig nagy valószínűséggel meg… meg… Szóval apukámat nem találták meg, én pedig ott álltam abban a teremben fogalmam sincs, hogy mennyi ideig (nem érzékeltem az idő múlását), majd összerogytam és még egyszer ennyi ideig ott feküdtem. Majd meg akartam szólalni, de amikor kinyitottam a számat, egy értelmes szó helyett csak felsikkantottam és elkezdtem sírni. Nem akartam, mert tudtam, hogy ha egyszer elkezdek, akkor nem tudom majd abbahagyni, de ez önkéntelenül történt.

Most a Segélyhivatalt járom és keresem Mrs. Susan-t, aki elméletileg el tud helyezni engem addig, amíg anyukám kétes állapotban van. De én nem akarok másik családhoz kerülni! Nem akarom elveszteni végérvényesen a szüleimet! És az, hogy egy másik családhoz kerülnék, pont azt jelentené, hogy nincsenek már vérszerinti szüleim és én árva vagyok. Újra könnybe lábad a szemem, de tudom, hogy nem szabad újra megtörnöm. Meg kell hallgatnom a tanácsadót és meg kell találnom a falum többi tagját. Rajtuk kívül nem ismerek senkit és most csak ők tudnak segíteni, csak ők értenének meg igazán, ugyanis nekik is sokat jelentettek a szüleim.

De nem! Nekem e helyett most meg kell keresnem azt a tanácsadót. Vajon mit fog mondani? Tényleg… hová fog küldeni? Mi lesz, ha elküld egy nagyon messzi helyre és én még csak anyukám mellett sem lehetek? Mi lesz, ha többet nem is látom a barátaimat? Le kell nyugodnom! Ilyen zaklatott állapotban nem tudok reálisan gondolkodni.

Befordulok egy következő folyosóra és ott meglátom a 324-es termet, amelyen egy tábla hirdeti: Balesetben elárvult gyermekek elhelyeztető szoba.

„Jó hosszú név” – gondolom. Ennél többet nem tudtam hozzá fűzni. Olyan különös. Még mindig nem hiszem el, hogy én tényleg árva vagyok. Egyszerűen ezt egy pár héttel ezelőtt még csak gondolatban sem emlegettem magamnak. Ha valaki azt mondta volna, hogy ez megtörténik én kinevettem és arrébb löktem volna. De úgy isten igazából még most sem hiszem el.

A kilincs felé nyúlok, de amikor éppen megfognám, kinyílik és egy elég zaklatott állapotban lévő fiú lép ki rajta. Barna haja rendezetlenül simul a fejére és látszik, hogy barna szemét nem rég könnyek áztatták. Egy pillanatra rám néz, majd elviharzik mellettem. Egy darabig megkövülten nézek utána, majd remegő kézzel megfogom a kilincset mielőtt becsukódna az ajtó.

Amikor belépek a terembe elvakít a fehérség. Nem értem, hogy ez miért jó. Szerintem ez még frusztráltabbá teszi az embereket. Először nem látom, hogy bárki is lenne bent a teremben, de amikor megszokom a fehéret egy szintén hófehér kabátos nő ül velem háttal és erőteljesen püföli számítógépe klaviatúráját.

- Khm. Ömm… Elnézést kérek, azt mondták, hogy jöjjek el önhöz, mert tud nekem segíteni. – mondom halkan, de még éppen, hogy hallhatóan.

- Neved? – Kérdezi úgy, hogy egy pillanatra felém nem fordul. Miután nem válaszolok erőteljesebb és sürgetőbb hangnemben szólít meg: - NEVED?

- Öhm… elnézést. A nevem Emm. Egy nagyon kicsi faluból érkeztem és…

- Igen, igen, tudom. Ha bemész a jobboldali ajtón és rögtön balra fordulsz, majd végig mész azon a folyosón és bemész egy a legutolsó terembe, akkor ott tudnak téged fogadni. – hadarta, de oly annyira elvesztettem a fonalat az első szó után, hogy szinte szájtátva bámultam a recepcióst. – Na, gyere. – mondta megadóan – Elkísérlek.

Azzal felállt a székéből és megindult az ajtó felé. Hirtelen megindult az előbb elmagyarázott útvonalon és nekem már majdhogy nem futnom kellet, hogy lépést tudjak tartani vele. Fehér folyosókon haladtunk és fehér ajtókat hagytunk magunk mögött. Nagyon meglepődtem, amikor a nagy egyszínű falak végén egy piros ajtót pillantottam meg. És a nő, pont abba a terembe vezetett be.

Címkék: 3. folytatás
http://folytasd.blogstar.hu/./pages/folytasd/contents/blog/21911/pics/lead_800x600.jpg
3. folytatás
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?