3.7 Fejezet

Azzal felállt a székéből és megindult az ajtó felé. Hirtelen megindult az előbb elmagyarázott útvonalon és nekem már majdhogy nem futnom kellet, hogy lépést tudjak tartani vele. Fehér folyosókon haladtunk és fehér ajtókat hagytunk magunk mögött. Nagyon meglepődtem, amikor a nagy, egyszínű falak végén egy piros ajtót pillantottam meg. És a nő, pont abba a terembe vezetett be...

Egy férfi ült ott, aki már – nagy valószínűséggel – várt rám, mert amikor beléptem rögtön a nevemet kiáltotta és hellyel kínált. Én leültem és amikor a nő kivonult a szobából rögtön a közepébe vágott:

- Emm, az elhelyezésedről szeretnék veled beszélni. – számítottam rá, hogy ezt fogja mondani, mégis lehangoló volt ezt hallani – Nem szeretném, hogy árvaházba kerülj, ezért nagyon sokat kutattam, számodra megfelelő szülők után. Gondoltam, hogy szeretnél a falud közösségében élni tovább, ezért ott kerestem neked ideiglenes családot, amíg az anyukád fel nem épül.

- Ömmm… köszönöm? – mondtam bizonytalanul, mert én sem tudtam igazán, hogy pozitívan, vagy negatívan kezeljem ezt a hírt.

- Csak egy probléma van. Már ha problémának vesszük. A téged örökbefogadó család már rajtad kívül más gyermeket is adoptált. Egy fiút, Eric-et. Éppen előtted távozott innen. Nem tudom, hogy láttad-e.

Bár a férfi nem pontosította a fiú kinézetét, én mégis, szinte biztos voltam abban, hogy ő nem más, mint az, akivel nem rég összefutottam (már ha lehet így nevezni egy futó pillantást) az ajtóban.

Megköszöntem a férfinek az elhelyezést, bár nem igazán örültem neki, kimentem a teremből és amikor a folyosó után beléptem az elhelyeztető iroda recepciójára egy négy év körüli kislánykát pillantottam meg. A gyermek arcát könnyek áztatták és én kötelességemnek éreztem, hogy segítsek rajta. Letérdeltem hozzá és se szó, se beszéd, egy történetet kezdtem el mesélni neki kisállatokról. A kislány szájtátva hallgatta a rögtönzött mesét. Miután befejeztem megpróbáltam összeismerkedni vele.

- Én Emm vagyok. Téged hogy hívnak? – kérdeztem a tőlem telhető legfinomabb hangon.

- Bjenda! – válaszolta.

- Szervusz, Brenda! Miért vagy itt?

- A szülejim elutaztak és én itt majadtam. Azt mondták, hogy másik néni és bácsik fognak jám vigyázni egy kicsit.

- És tudod, hogy kik?

- Amejikaiak. – Mondta szomorúan és a blúzát kezdte rágcsálni. Ekkor hirtelen támadt egy ötletem, amivel magamon és a kislányon is segíthetnék. Felpattantam és egészen az elhelyeztető szoba piros ajtójáig húztam szegény Brendát. Amikor beléptünk még mindig ugyan az a férfi ült a szobában, de most kővé dermedve bámult ránk.

- Hát ti mit kerestek itt? – bökte ki végül a kérdését.

- Brendát ugyan azok fogadják örökbe, akik engem! – mondtam és próbáltam a lehető leghatározottabb hangnemet megütni – Ez mind a kettőnknek jó. Én imádom a gyerekeket és csak boldog lennék, ha vigyázhatnék rá és neki sem kellene teljesen idegen helyre kerülnie egy másik földrészre.

- Te… tessék? Az sajnos nem fog menni. Brendának, ahogy már neked is, megvan a maga családja és ezen már nem lehet változtatni. Sajnálom. Kérem, távozzatok!

- De én is azt szejetném ha Emm-mel majadhatnék! – mondta Brenda olyan hangon, hogy nem tudom hogyan tudott neki ellenállni a férfi, de mégis sikerült neki.

- Sajnálom, de azt mondtam, hogy menjetek el! Vagyis csak te Emm. Brenda itt marad és vele is megbeszélem a továbbiakat. Köszönöm!

Bár szerintem még sohasem hisztiztem az életben, de azért megpróbáltam minél sértődöttebben és gyorsabban kivonulni a teremből, majd teljes erőmből becsaptam az ajtót. Csak szegény Brendát sajnáltam, hogy idegen szülőkhöz fog kerülni egy másik kontinensre.

 

Címkék: 3. folytatás
http://folytasd.blogstar.hu/./pages/folytasd/contents/blog/21920/pics/lead_800x600.jpg
3. folytatás
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?