2.13 Fejezet


Hallottam, hogy a szüleim már nem beszélgetnek, úgyhogy rátettem a három csészét egy tálcára és bevittem.

- Akkor eldöntöttétek mit szeretnétek? - kérdeztem a szőnyeg mintáit fikszírozva.

- Igen. – válaszolta az anyukám csendes, nyugodt hangon. És amikor látta, hogy kérdőn nézek rá megválaszolta még ki nem mondott kérdésemet:

- Meg szeretnénk tudni mi történt veled, bármi is legyen az ára...

Miután elmondtam az egész történetet, amit tudtam magamról, csak ültünk egymással szemben. Aztán apa fojtott hangon szólalt meg:

- Ez lehetetlen.  – anya is csatlakozott hozzá heves bólogatással.

- Valóban? És miért hazudnék ilyenről nektek? – kérdeztem egy kicsit ingerültebben, mint kellett volna.

Mindenre számítottam. Arra, hogy sírnak vagy nem szólnak hozzám. De arra nem, hogy nem fognak hinni nekem. De miért is hinnének? Eltűnök egy-két hétre, majd az éjszaka közepén fekete ruhában elmondom, hogy nem is az ő gyerekük vagyok. Ez azért meredek. Úgyhogy vettem egy mély levegőt és folytattam.

– Akkor mondjátok meg mi volt az első szavam? Mennyi idős voltam, amikor felálltam? Mik voltak a kedvenc ruháim? Ételeim? Játékaim?

Miután anya átgondolta a kérdéseket, átölelt és a hangja nagy meglepetésemre magabiztos volt.

- Mi akkor is nagyon szeretünk.

- Én is nagyon szeretlek titeket.

Egész éjszaka meséltem nekik a bevetéseimről és az ottani életemről. A szüleim pedig olyan büszkeségtől csillogó szemmel figyeltek, mintha ők neveltek volna ilyennek. És ez így volt jól. Olyan jó volt így beszélgetni. Így beszélgetni… utoljára. Mikor elkezdett hajnalodni megöleltük egymást és megvártam, míg a szüleim kiisszák az utolsó csepp teát is, amibe a szérumot raktam. Még volt időm, hogy elmondjam nekik, hogy mennyire fognak hiányozni és aztán kiléptem a házból. Utoljára lépetem ki úgy, hogy a szüleim a kislányukat látják elmenni. Utoljára léptem ki az otthonomból.

Az éjszakai levegő hűvös volt, de nem zavart.  Nem tudtam volna rögtön a K.É.T. felé kanyarodni, úgyhogy járkáltam még egy kicsit az utcákon és gondolkodtam. Amikor elkezdett felkelni a nap pont ugyan azon a helyen álltam, mint amikor a titokzatos dobozt ledobták a helikopterről. De most minden csendes volt. Pont olyan szokványos, mint azelőtt a nap előtt. Álltam volna még ott és csak néztem volna, ahogy a nap felkel, de nem tehettem. Egy fontos bevetésre kellett készülnöm, úgyhogy a K.É.T. felé vettem az irányt.

Mikor beértem az edző terem felé indultam, hogy levezessem a feszültséget. Miután egy jó órát futottam, súlyt emeltem és has meg hátizom gyakorlatokat végeztem, a szirthez mentem. Nem akartam találkozni a barátaimmal, hogy kérdésekkel bombázzanak. Így csak leültem és néztem a lábam alatti űrt. Egy idő után lépteket hallottam a lábam mögött. Hátranéztem. Zack alakját láttam kirajzolódni. Csak odaült mellém szótlanul. Egy ideig így ültünk, amikor megszólalt:

- Ne haragudj azért, amit mondtam, csak tudod, én tényleg nem tudom beleképzelni magam a helyzetedbe. És most se megy, akárhányszor elképzelem, mert nekem… nincsenek és nem is voltak szüleim. Már nem is emlékszek rájuk.

- Már el is felejtettem az egészet. Tudod, most vannak nagyobb dolgok is, amin gondolkodok. És holnap a Black bevetés is kezdődik úgyhogy… szóval csak fejtsük el ezt az egészet. – mondtam és egy félszeg mosolyt küldtem felé. Ő is rám mosolygott és láttam a megkönnyebbülést a szemében. Aztán a mosoly cinkos vigyorba ment át.

- Mit vigyorogsz?

- Csak tudod, amíg távol voltál Cara és Ty nagyon összevesztek valami kis hülyeségen, ezért a régi módszerrel békítették ki őket.

A régi módszer azt a szokást takarja, hogy ha két ember nagyon összeveszik  bezárják őket egy teljesen üres szobába és addig nem jöhetnek ki, amíg össze nem haverkodnak.

 - Ami olyan jól sikerült,- folytatta Zack. - hogy egymás kezét fogva jöttek ki a szobából, sőt már egy csókot is láttam elcsattanni. – egy darabig egyikőnk sem szólt semmit végül én törtem meg a csendet.

- Azta! – csak ennyit tudtam mondani.

- Képzelheted én is milyen fejet vágtam! – mosolygott Zack.

Újra beállt a csend és Zackra néztem. Ő is felnézett és egymás szemébe néztünk. Valami furcsa villant a tekintetében. Egy ideig így nézett, majd elszomorodott.

Majd azért… gyere be! – mondta halkan és felállt.

Felvont szemöldökkel meredtem rá. Nem igazán értettem mi baja lett. De Zack már csak ilyen. Megráztam a fejem és, az agyam rögtön a közelgő Black bevetésen kezdett járni. 

Címkék: 2. folytatás
http://folytasd.blogstar.hu/./pages/folytasd/contents/blog/24247/pics/lead_800x600.jpg
2. folytatás
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?