3. 14 Fejezet


Ez a mosoly mindent elfeledtetett velem ami az utóbbi hetekben nyomta a szívemet. Csak odafutottam anyához és megöleltem. Percekig csak öleltük egymást és figyeltük a másik szívdobogását, és ahogy a mellkasa süllyed és emelkedik. Azután egymásra néztünk és elkezdtünk zokogni, majd könnyes szemmel nevetni. Ezek a percek mindennél fontosabbak voltak a számomra...

Néhány nap telt el azóta, hogy láttam anyát a kórházban. De akármikor eszembe jutott, mindig jó kedvem lett. Él az anyukám! És a hírek szerint az állapota folyamatosan javul.

 - Nem gyors, de legalább valami pozitív. – mondta Joe bácsi, egy napja, amikor a kórház előtt vártam az anyukámmal kapcsolatos híreket.

Mióta megtudtam, újra eljártam az erdőbe. A falu szépen alakult. Már csak azért kellett imádkozni, hogy ne csapjon le valami új természeti katasztrófa. De egyelőre semmi jele nem volt ennek. Azt az épületet, ahol a kicsikkel voltunk, lebontották és talán az lesz kész legutoljára. Így most egész nap kint vagyunk. Általában ezért van időm az erdőben is lenni. Oda viszem őket. A patak partján szoktunk lenni. Nagyon élvezik. Főleg, hogy az időjárás sem akadályozza már őket a pancsolásban. Ugyan is egyre melegebb van. Ha esik, akkor pedig, bemegyünk az ebédlő épületébe. Sajnos, az egyetlen szomorúság számomra, hogy kevesen vagyunk. Jóval kevesebben. Rengetek kicsit, más helyen, országban lakó szülőkhöz küldtek. Mind hiányoznak. De hát, nem panaszkodhatok. Hiszen ezen kívül úgy néz ki, hogy az eddig katasztrófába forduló életem, kezd kisimulni.

 A mai napom is úgy indult, ahogy az eddigiek. Korán keltem és elmentem a kórházhoz. Joe bácsi fogadott és tájékoztatott anya állapotáról. Megköszöntem és elsiettem, összeszedni a kicsiket. Mikor mindenki megvolt, elindultunk az erdő felé. Már az erdő szélétől, szinte a kicsik vezettek. Kívülről tudták az utat. A patak partra értünk. A nap fent ragyogott az égen, és még bőven volt az erdőben is fény, hiszen a fákon még csak rügyek voltak, és elvétve egy-két levél. A gyerek a patakhoz szaladtak, és játszani kezdtek. Én pedig, felmásztam az egyik nagyobb szikla tetejére és őket figyeltem. Igazából, megbíztam bennük, hogy nem fognak semmi rosszat csinálni, így a gondolataim, most is pillanatokon belül elkalandoztak.

Azon a szöveten járt az agyam. Valamit kezdeni kell vele. És mivel anyukám, nem fog hamar felgyógyulni és apa, hát ő pedig… Szóval az egész az én kezembe kerül. Remélem meg is engedik, hogy foglakozzak az üggyel. De az biztos, hogy ha beengednek anyához, és persze jobban lesz, meg fogom kérni, hogy meséljen a szövetről és az egészről. De igazából mit lehet róla kideríteni? Miért ennyire különleges? Az rendben van, hogy nagyon-nagyon régi és talán a dinoszauruszok létezését igazolná, de ezen kívül mire jó? Mit lehet vele kezdeni? Ezen gondolkoztam és millió ötlet jutott az eszembe, miközben a patak lassú folyását nézem.

- Szia Emm! – hallottam a hátam mögül.

Lassan hátrafordítottam a fejem. Elkerekedett a szemem, akikor megláttam Ericet. Barna haja koszos volt és a kezei szinte feketék. Csodálkozva végigmértem. Ericet alig látom mostanában. Mióta elment ő is dolgozni, csak este ér haza és reggel korán elmegy. Szinte többet dolgozik, mint én. Most fél mosollyal az arcán állt velem szemben és várakozón nézett.

- Szia! – köszöntem vissza én is zavartan. – Honnan… hogy kerülsz ide? – dadogtam.

- Elengedtek. Azt mondták eleget dolgoztam, azért pár napra szabad vagyok.

Ó, hát ez jó. – nem igazán tudtam mit mondani. Annyira meglepett. Addig szinte soha sem beszéltünk. Most meg eljön ide, hozzám.

De miért ide jöttél? – kérdeztem.

Rám mosolygott, majd felmászott mellém és csak utána válaszolt.

Igazából nem tudom. De arra gondoltam, hogy ha már, úgymond összekötötték az életünk, akkor legyünk jóban. És amikor elengedtek, gondoltam eljövök hozzád.

De, hogy találtál ide?

- Követtem az utat. – mutatott a hátunk mögé. - Utána pedig maghallottam a kicsik hangját.

- Értem.

Eddig a kicsiket néztem, de most Ericre emeltem a tekintetem. Szabályos, kedves arca volt. Eszembe jutott, vajon ő mit szólna a szüleim felfedezéséhez. Szívesen beszéltem volna neki róla. De, még nem bíztam annyira benne. A kezeire néztem. Piszkosak voltak. Még soha sem láttam őket annak.

- Nem szeretnéd lemosni a kezed? – kérdeztem.

- Jó ötlet! – mosolygott és leugrott a szikláról.

Összevont szemöldökkel, de mosolyogva én is utána mentem. Mennyire más, mint amilyenek először ismertem. Leguggoltam mellé. Mikor végzett felém fordult.

Mióta vigyázol a kicsikre?

- Évek óta.

- Az nagy szó. Biztosan jól megbíztok egymásban.

- Igen. – mosolyogtam.

Szívesen megkérdeztem volna, hogy ő honnan jött. Ahol ez előtt lakott milyen hely lehetett? Mi történt az ő szüleivel? Mi az ő története?

Kíváncsi lettem rá. És egészen gyorsan megkedveltem. A nap további részében velem volt, és végig beszélgettünk. Mikor esteledni kezdett közösen hazavittük a kicsiket. A szülők furcsán méregették őt. Vagy a még mindig piszkos arca miatt, vagy amiatt, hogy velem látják. Látszólag nem vette magára, a szülök pillantásait, így én sem zavartattam magam miatta. Együtt hazamentünk és mosolyogva ültünk le egymás mellé a vacsorához. 

Címkék: 3. folytatás
http://folytasd.blogstar.hu/./pages/folytasd/contents/blog/24312/pics/lead_800x600.jpg
3. folytatás
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?