1.11 Fejezet


Mikor megálltunk a kocsival és kiszálltunk szinte régi barátként köszöntöttem az erdőt. Még a kirándulásaink legelején, kicsit idegen volt és ismeretlen. De mióta egyre többet látom és kezdem benne kiismerni magam, olyan mintha sohasem féltem volna egy hátam mögött megreccsenő ágtól. Mert akármennyi időt is töltöttem otthon az erdőkben és akármennyire is ismertem benne mindent, egy új erdő mindig kicsit ismeretlen. De akár ismert, akár ismeretlen helyről van szó: mindig akadnak új felfedezésre váró részek...

Amikor kiszálltunk az autóból mindannyian kinyújtóztattuk a tagjainkat és mélyet szippantottunk a levegőből. Ezután magunkhoz vettük a táskáinkat és bevetettük magunkat az erdőbe. Ezt az utat még nem fedeztük fel, de eddig minden ösvény odavezetett ahová a térkép mutatta. Az úton viccelődtünk és ugrattuk Savannát a rémtörténeteivel.

- Na, Savanna halljuk azokat a rémstorykat! – mondta Jason vigyorogva.

- Nem lehet. Ahhoz sötét kell tábortűz és pillecukor. – magyarázta Savanna.

- Igen is Rémstory szakértő. – tisztelegtem Savanna előtt vigyorogva.

- Ti nem értékelitek a szakértelmemet. – mondta Savanna sértődést színlelve, majd mindannyian elkezdtünk nevetni.

Ez így ment vagy két órán át, amikor furcsállni kezdtük, hogy már ilyen régóta gyalogolunk és mégsem értünk oda a menedékházhoz. Ezt szóvá is tettem és a többiek is nyugtalankodni kezdtek. Végül megegyeztünk, hogy megállunk néhány percre pihenni és megpróbáljuk tisztázni hol vagyunk.

- Abban biztos vagyok, hogy az ösvényről nem tértünk le és nem is voltak elágazások, ahol eltévedhettünk volna. – szögeztem le és a többiek is helyeseltek. Ekkor ért oda Apa.

- Miért álltatok meg? – kérdezte  csodálkozva.

- Szerinted nem furcsa, hogy már ilyen régóta jövünk és még… - Apa ekkor megfordult, hogy elnézzen a megtett út felé és észrevettem, hogy nincs a hátán hátizsák. – Apa?

- Igen kicsim, mondjad csak figyelek.

- Igen, igen tudom, de hol van a túrahátizsákod? – Apa a hátához nyúlt és ekkor elsápadva vette észre, hogy nincs a hátán semmi.

- Biztosan az autóban hagytam. – vakarta meg a fejét bosszúsan. – Nem is értem, hogy felejthettem el.

- Szerintem menjünk tovább, hátha csak egy kicsit elírták a térképet és a végén tényleg kilyukadunk a menedékháznál. És ott biztos van egy felesleges hálózsák meg polifoam is. – vetette fel Jason. Mivel ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak folytattuk az utunkat, de a kedvünk már nem volt olyan felhőtlen.

- Szerintem ez egyre jobb lesz. - szólalt meg Savanna kis idő után. - Gondoljatok bele, eltévedtünk egy erdőben. Ez tök izgi. És még térerő is van. Habár jobban belegondolva nem érnénk vele túl sokat. És nem is olyan félelmetes, mert mi nem vagyunk olyan bárgyúk, hogy letérjünk az ösvényről. – Savanna mindig hablatyolt valamit összevissza, ha izgatott volt és természetesen most sem hazudtolta meg önmagát. – Így legalább visszatalálunk a kocsihoz. És mi nem fogunk letérni az ösvényről és virágot szedni aztán elmondani egy farkasnak, hogy merre lakik a nagymamánk.

- Hát igen. Gondolj bele. Miért beszélne bárki is farkasokkal. – kezdtem és belemerültünk a grimm mesék elemzésébe, aztán mesefilmekről, filmekről és könyvekről beszélgettünk. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük mennyire elszaladt az idő. Én is csak automatikusan pillantottam az órámra, amikor észre vettem milyen későre jár.

- Szerintem tarthatnánk még egy megbeszéléssel összekötött pihenést. – Apa még meg sem állt, de elkezdte ismertetni az ötletét.

- Úgy gondolom nincs sok értelme, hogy tovább menjünk elég nyilvánvalónak tűnik, hogy az ösvényt követve nem fogunk eljutni a menedékházhoz. Ráadásul a nap is mindjárt lemegy. Szerintem csinálhatnánk magunknak egy táborhelyet. A tűz távol tartja az állatokat is. Nem messze láttam is egy tűz rakó helyet. Elindulhatnánk visszafelé.

Mindannyian jó tervnek tartottuk és izgatottan tervezgettük, hogy mit fogunk csinálni éjszaka a szabad és alatt. Amikor odaértünk kiderült, hogy elég sok teendőnk van mielőtt pillecukrot sütögethetünk és rémtörténetet mesélhetünk egymásnak. Először a tűzrakó hely  körül tisztítottuk meg a terepet, hogy kényelmesen elhelyezhessük a hálózsákokat, aztán ki kellett találnunk, hogy Apa hol és min fog aludni.

Mindegyikünknél volt egy egy plusz pokróc. Abból próbáltunk meg valami hálózsákszerűséget eszkábálni neki. Amikor ezzel is megvoltunk megállapodtunk, hogy inkább nem fogunk aludni egész éjszaka vagy legalábbis két embernek mindenképpen fent kell maradnia, hogy vigyázzon a tűzre. Ekkor már kezdett sötétedni úgyhogy száraz fát gyűjtöttünk és megpróbáltunk tüzet gyújtani. Szerencsére a tűzcsiholáshoz minden eszközünk megvolt, mivel a menedékháznál is szerettünk volna sütögetni. Nem sokára már csak arra volt gondunk, hogy a tűz melyik részéről süssük a pillecukrot.

A hálózsákjainkra sem volt szükség, mert senki nem álmosodott el annyira, hogy belebújjon, úgyhogy csak a pokrócokat használtuk. Abban, hogy nem álmosodtunk el a pillecukor és a cola segített. Na meg a rémsztorik és a hatásszünetekben felhangzó farkasüvöltés. Még Apa is velünk nevetett, bekapcsolódott a beszélgetésbe és néhány rémtörténetet is mesélt kivívva ezzel Savanna legnagyobb elismerését. Ahogy felkelt a nap felszedelőzködtünk. Mondhatom nem kis időbe telt mire mindennel összekészültünk és hátizsákunkkal, a hátunkon baktattunk az erdei ösvényen. A beszélgetést is folytattuk, bár éreztük magunkon az éjszakai alvás hiányát. Már elmúlt dél mire a parkolóhoz értünk és mindannyian nagyon éhesek voltunk, úgyhogy még ettünk a büfében. A hazafelé tartó autó zötykölődése álomba ringatta Savannát ás Jasont.

- Köszönöm, hogy elhoztál minket! Nagyon jól éreztük magunkat. – törtem meg végül a csendet.

- Hisz annyi éven át az életünk része volt. Ez a legkevesebb, amit tehettem. – mondta apa és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Visszagondoltam a New Yorkban eltöltött hetekre, napokra és azokra a hetekre, hónapokra és évekre amit a faluban töltöttem

- Min gondolkozol? – kérdezte végül Apa

- Csak azon, hogy először nagyon utáltam a helyzetet. Tudod, hogy el kell jönnünk New Yorkba. Nem akartam ott hagyni a barátaimat és az erdőt, az ismerős utcákat és elköltözni egy városba, ahol senkit nem ismerek, nincsenek zöld területek és utáltam, hogy olyan nagy és kiismerhetetlen a város. Aztán jött Savanna és Jason, a hoki, a hétvégi kirándulások, az hogy itt sokkal több lehetőség van arra, hogy elmenjünk moziba, színházba vagy akárhova. És minden más lett. Elkezdtem úgy gondolni New Yorkra mint az otthonomra. - mondtam és mosolyogva figyeltem, ahogy a város körvonalai lassan előtűnnek a horizonton. 

                                                   

                                                   VÉGE

Címkék: 1. folytatás
http://folytasd.blogstar.hu/./pages/folytasd/contents/blog/25720/pics/lead_800x600.jpg
1. folytatás
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?